Cikkek

Mit tett velünk a járvány?

Bár még a járvány hírei uralják a médiát, elérkezett az ideje annak, hogy a járvány utáni időkön is gondolkodjunk. A helyzet ugyanis elérte azt a pontot, amikor a járványügyi intézkedések okozta gazdasági és társadalmi károk ugyanúgy emberéleteket követelhetnek, mint a járványügyi intézkedések be nem tartása. A döntéshozók nincsenek könnyű helyzetben, ugyanúgy, mint amikor a karantén intézkedéseket el kellett rendelni. Idő előtt sem jó, de a késlekedés is végzetes lehet. Most ugyanez a dilemma: ha túl hamar oldjuk fel, az is lehet rossz, de ha túl későn, az is elkerülhető veszteségeket és áldozatokat okozhat.
Azt, hogy hogyan fog visszatérni az élet a régi kerékvágásba, nem könnyű megmondani. Az emberek többsége szeretné úgy és ott folytatni, ahogyan és ahol abbahagyta. Ez azonban nem lesz lehetséges. Vannak dolgok, amelyek végérvényesen meg fognak változni. Egy darabig biztosan nem érdemes tömegrendezvényeket tartani, az Olimpiát és a foci Eb-t már el is halasztották. De ez érinteni fogja az istentiszteleteket éppen úgy, mint az olyan már meghirdetett nagy rendezvényeket, mint az „Ez az a nap” vagy az eucharisztikus világkonferencia.
A járvány azt is napvilágra hozta, hogy az egészségügy legalább olyan fontos stratégiai ágazata a gazdaságnak, mint a bankszektor, vagy a nagy gyárak. És általánosságban is elmondható, hogy – akárcsak egy röntgenfelvétel – megmutatta azokat a rejtőzködő törésvonalakat, melyeket talán nem láttunk volna ilyen élesen, ha nincs ez a krízis (aminek még persze messze nem értünk a végére.)
Itt vannak mindjárt a családok. Mondják, hogy az összezártság több erőszakhoz és több váláshoz vezet majd. De bizonyára vezet majd a kapcsolatok megerősödéséhez is, a szeretet, az egymásra figyelés megújulásán át. Agyunkra mehetnek a gyerekeink, de fel is fedezhetjük őket magunknak, és rájöhetünk, hogy az élet sava-borsa éppen az együtt töltött idő, hogy nem feltétlenül jó a nevelésükkel kapcsolatban mindent átadni az intézményeknek. De ahol diszfunkcionálisak a kapcsolatok, az ki fog derülni. Hamarabb és látványosabban, mint ha nem lett volna járvány.
De láthatóvá válnak a társadalmi törésvonalak is. A vendégmunkások, a feketemunkások, a létezés minimumán élők, akikről szeretünk megfeledkezni, vagy csak úgy figyelünk fel rájuk, mint zavaró tényezőre, de észre sem vesszük, mi mindennel járulnak hozzá a hétköznapi életünkhöz.
A válságokat mindig azok sínylik meg a legjobban, akik eleve nehéz helyzetben voltak, azokat löki fel a szélvihar, akik már eleve támolyogtak. Láthatókká válnak a politikai és társadalmi anomáliák, mert a válság felnagyítja őket. Hogyan vesznek részt azok a gyerekek a távoktatásban, akiknek nincs internetük, sőt, még villanyuk se nagyon? Még pár hét a gazdasági leállásból és tömegek szorulnak majd arra, hogy alapvető élelmiszerekkel lássuk el őket, mert a gyerek már hetek óta nem kap enni az iskolában, mert nincs már se alkalmi-, se feketemunka. A hajléktalan szállók előtt sorok kígyóznak, mert kiszorultak a fizetős szálláshelyekről, a fizetős szálláshelyeket elfoglalták azok, akik nem tudják már fizetni az albérletet. Most még talán kaptak valamit márciusról, de ha nincs munka, nincs jövedelem, húsvét után szó szerint éhezni fognak. De mintha a gazdaságélénkítő csomagokban ezek az emberek nem szerepelnének. A kétségbeesés pedig egyre nő, s ha kitör a pánik, fosztogatások lesznek, és igazolódik azoknak a félelme, akik felvásárolták az önvédelmi eszközöket a fegyverboltokból. De az is világossá válik, hogy nem lehet csak egy bizonyos társadalmi réteg gyarapodását segíteni egy másik rovására. Áfát mindenki fizet, adókedvezményt csak egyesek vehetnek igénybe. Sokaknak jól jön a kölcsönök felfüggesztése, de a végrehajtásokat is felfüggesztik-e? Mit csináljon az, aki nem pénzintézetnek, hanem magánszemélynek vagy uzsorásnak tartozik? Vagy mi lesz azokkal, akiknek azért nincs kölcsöne, mert egyik napról a másikra élnek? Kapnak-e valamilyen segítséget? Ha az önkormányzatok dolga róluk gondoskodni, kompenzálják-e őket az elvonások miatt, és kapnak-e plusz forrásokat a plusz feladatokhoz? A segélyszervezetek már most is a túlterheltségről panaszkodnak (az ő bevételeik is csökkennek) és a kétségbe esés egyik fokjelzője, hogy soha ennyi csecsemőt nem tettek ki, hagytak sorsára, mint az elmúlt héten.
A járvány egyik hozadéka, hogy kiemeli, felnagyítja a meglévő anomáliákat, akár csak azzal, hogy végre kitisztul az ég Vuhanban, vagy enyhül a szmog Delhiben. Földre kényszerülnek a repülők, horgonyra a hajók, fellélegezhet a Föld. Legalább egy kicsit.
Hogy kiderül, egy tartomány leállása Kínában a globális ellátó láncon keresztül számos más országra is hatással van. Hogy a globális munkamegosztás előnye dominó effektussá tud válni.
Hirtelen felértékelődik a szakértelem, a valódi tudás, és hiteltelenné válnak a sarlatánok, akik eddig a valódi szakértelmet próbálták hitelteleníteni. Elválik a vér a víztől.
De igaz ez a vallásra is. A rácsnyalogató fanatikus muzulmánra, vagy a haszidra, aki nem is értesül a járványról, mert nem követi a híreket. A fanatikusokra, akik csak azért is összegyűlnek, mert nagyobb az, aki bennük van… A papra, aki fittyet hány az előírásokra és misézik, vagy a lelkészre, aki a járvány közepén három órás összejövetelen építi a híveket szentséges hitükben. A szcientológusra, aki kevélyen hirdeti, hogy akár egy kád vírusba is fekhetne, nem lenne semmi baja… De arra is, hogy sokan szembesülnek azzal, hogy mennyire törékenyek, és mennyire törékeny a világuk, hogy többre van szükségük, mint csupán arra, hogy egyenek, igyanak, és azután meghaljanak. Hogy milyen bátorító és megnyugtató egy igazán hívő ember jelenléte a félelem és bizonytalanság légkörében, hogy jól esik a munkát úgy kezdeni, hogy van, aki hittel és bizalommal segítségül hívja Isten nevét.
A Teremtő tükröt tart elénk, és akinek van szeme, megláthatja, hol kellene javítani, hol vannak a bajok. Isten lelassít bennünket, lelassítja azt az őrült rohanást, amelyet már senki sem ért, senki sem irányít, senki sem tudja, hova tart. S hívő emberként az a meggyőződésem, hogy ha Isten így lelassít bennünket, azért teszi, mert rossz irányba rohanunk. Akar még időt és lehetőséget adni arra, hogy észrevegyük magunkat, vagy legalább ne olyan őrült tempóban rohanjunk a vesztünk felé.
Ahogyan a főapostol mondja (2Péter3,9):
„Nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint egyesek gondolják, hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen.”

Írta: Görbicz Tamás