Gyűjtés a vörösiszap katasztrófa károsultjainak

Az alapítványt tavaly júniusban jegyezték be. Úgy terveztük, hogy első programunk az idén meghirdetett tanulmányi ösztöndíjunk lesz. Amikor tavaly ősszel hallottuk a híradóból, hogy milyen katasztrófa érintette Kolontár és Devecser környékét, azonnal eszembe jutott, hogy ha már van egy meglévő alapítványunk, ami lehetőséget ad szociális segítségnyújtásra, miért is ne indíthatnánk mi is gyűjtést a saját ismerőseink körében. Ráadásul többen kérdezték, hogy rajtunk keresztül tudnának-e segíteni. Rövid időn belül kiderült, hogy vannak, akik többet adnának, mint néhány telefonhívás díja, mások meg azt vették örömmel, hogy mi személyesen fogjuk elvinni az összegyűjtött adományt az érintettek részére. Hát így jött az ötlet, amire hiszem, hogy az Úr indított. Januárig néhány ismerősünk elküldte a felajánlásait (mivel másra nem volt lehetőségünk, csak pénzt fogadhattunk). Így mégis csak ez lett az első küldetésünk.

Az volt a terv, hogy bármilyen összeg gyűlik is össze, azt egy, legfeljebb két családnak fogjuk odaadni, mert csak így lehet hatékonyabban támogatni. De hála legyen az Úrnak, Ő már hamarabb gondoskodott arról, hogyan juttassuk el támogatásunkat! A feleségem egyik volt tanítványa Angliában végez önkéntes munkát. Ott dolgozott vele együtt egy lány, aki Devecserből származik. Így hát lett egy kapcsolatunk. Azóta ez a lány, már Franciaországban van, de onnan segített nekünk. Innen is nagyon köszönjük neki. Az itthon lévő családja által gyűjtötte az információkat, hogy kinek is adhatnánk adományunkat. Mi mindenképp egy egyetemen, főiskolán tanuló fiatalnak szántuk (alapítványunk egyik célkitűzéséből adódóan), akit a katasztrófa közvetlenül érintett. Három fiatalról és családjukról is küldött információt és így döntöttünk végül egy olyan család mellett, akik házát kívülről áztatta a vörös iszap, úgyhogy bontásra ítélték. Az édesapa, gazdálkodó, az édesanya egészségügyi dolgozó, így nagyon sokat segített a katasztrófa sérültjein. Egyik gyermekük egyetemen szeretne tovább tanulni. Előzetes beszélgetéseink során tapasztaltuk, hogy tényleg nagyon közvetlen, egyszerű, nyíltszívű családról van szó. Így gyermekük ösztöndíjként kapta meg az adományunkat.

Március elején mentünk el egy lelkipásztor testvéremmel Devecserre. Úgy intézték a háziak, hogy be tudtunk menni a lezárt részére a településnek, és az ő lebontásra váró házukba is. Találkozásunk előtt telefonon azt mondták, hogy kb. háború utáni helyzetre számítsunk. De mindezt a saját szemünkkel látni, hallani teljesen más volt.  Körbenézve nagyon szomorú, döbbenetes és lehangoló látvány fogadott. Sok házat ablak magasságig elért a maró iszap, pusztulást hagyva maga után. Mindenütt vörös por látható. A családnak volt egy pár éves autója, amit újonnan vettek, ennek még a motorját, belsejét is ellepte az iszap. Mindenhová beleégette, marta magát. Azt mondják, hogy mire a hatóság észbe kapott és lezárták az érintett településrészt, addigra már rég kifosztották őket! Tévét, hűtőt, minden mozdíthatót és értékeset vittek, sőt még a cserépkályhát lebontani is volt idejük a fosztogatóknak! Most egy kölcsönkapott kocsija van a családnak, azzal közlekedtünk. Elvittek az iszaptározóhoz is. Bár nagyon néztek a cirkáló rendőrök, nem állítottak meg minket, mivel helybeliekkel voltunk. Leírhatatlan a látvány, amit útközben láttunk. Kietlen, marsbéli tájként fogadott az egész határ, ahogy végig autóztunk Kolontár vörös földjén. Nincs bokor, sem fű, mely épen maradt volna, még a foltokban árválkodó fák is, derékig vörösen álltak, hirdetve, hogy egykor milyen élet lehetet ott. Törmelék, amerre a szem ellát. Mindez egykor a gát részét képezte. Sok helyen óriási darabok voltak szétszóródva. De ezeken a méreteken nem csodálkoztam annyira, mikor megláttam a „kazetta”, tározó méretét. A toronydaruk eltörpültek mellette. Több ideiglenes út halad körbe, amit az iszapömlés óta építettek, ezen folyamatosan járnak a munkagépek.  Melyek, még mindig a gáton dolgoznak. Hivatalosan már átálltak száraz technológiára, viszont a gyakorlatban lassan haladnak a cél felé.

Utunk során elmentünk a most épülő lakóparkba, melyet a család kíséretében megtekinthettünk. Ehhez nagyon szigorú feltételek mellett juthatnak hozzá a károsultak. Akik kis alapterületű házakban éltek előtte, azok nem is kaphatnak. Ez főként az időseket érinti. Ők végleg rokonoknál maradnak – jó esetben. Mi egy mintaházat nézhettünk meg, még senki nem tudja, hogy melyik kié lesz. Nagyon szépek az új házak, de üresek, nincs kerítés, melléképület, fa, fű, gyümölcsös, stb. Évekbe telik, majd mire igazán belakják. A házak most kb. félkész állapotban vannak, addig mindenki rokonoknál, ismerősöknél vagy albérletben lakik. Több családban is szétszakadtak a tanuló gyerekek és a szülők, mert másképp nem tudják megoldani. A család kedvesen, vendégszeretően fogadott minket és úgy éreztük néhány perc beszélgetés után, mintha régóta ismernénk egymást.

Azóta itthon mindenkinek mutatom a videókat, fényképeket, mert elképzelni se tudjuk, mi zajlik ott. Minden nap hálát adhatunk, hogy nem velünk történt mindez. Cipőm talpáról lesúroltam a vörös iszapot, de a bordázatból soha nem fog kijönni. Ez a sok borzalom a helyiek emlékezetében is örök nyomot hagyott.

Lehet nem tudtam mindent úgy érzékeltetni veletek, ahogyan átéltem, ezért csatolok néhány képet, hogy beleláthassatok ti is. És minden egyes kedves embernek köszönetet szeretnék mondani, aki segítette és támogatta bármilyen formában is ezt küldetést.

Tisztelettel és szeretettel:

Varga Miklós
Érték-Benned Alapítvány
megbízott képviselő