Cikkek

Az ismeretlen idegen

Az ismeretlen idegen

„… hajléktalan voltam, és befogadtatok…”
„Ha Ő szól…” és mi hagyjuk ŐT cselekedni!

Egy évekkel ezelőtti történet jutott eszembe, amikor elindultunk Pestre, egy közösségi alkalomra, melyen egy hajléktalan ember is részt vett. Igehirdetés, és ha jól emlékszem Úrvacsora is volt. Az alkalom végén rövid beszélgetések, majd a búcsúzkodásokat követően mindenki készült haza. Aztán egyszer csak, a szememben, mintha egy láthatatlan kamera nagy-totálban ráfókuszált és közel hozta volna a szememben ezt a hajléktalan fiatalembert, – akit most nevezzünk Sanyinak. Sanyi egy szóval sem panaszkodott, nem kéregetett, nem kuncsorgott, és nem is mondott nekem semmit. Azonban a én a szívemben hallottam egy HANGOT: „hajléktalan voltam, és befogadtatok..”. Először furcsán fogadtam, talán idegenkedtem is, de aztán felismertem azt a csendes, szelíd HANGOT. Jézus hangja volt, – Ő volt, aki „Sanyi személyében, bekéredzkedett hozzánk”. Így aztán a meghívást mi indítványoztuk, és mint később kiderült, hogy jelenesetben az ÚR nem csupán egy vacsorára „hívatta meg Magát, – mint Zákeus esetében, – hanem egy tartósabb együtt-lakásra gondolt. Nem sok időnk volt, de eldöntöttük feleségemmel, és meghívtuk, melynek ő nem mondott ellent. Gyermekeink nem különösebben lepődtek meg, hisz családunkban nagyon gyakran fordultak meg vendégek, hosszabb rövidebb időre, és ez esetben mindig össze kellett költözniük, hogy a vendégnek jusson egy szobácska. Aztán hazamentünk. Megfürdettük, friss ruhába öltöztettük, majd közösen megvacsoráztunk. Az elején nem is gondoltuk volna, hogy ez a „vendégség” egy fél évig fog tartani. Talán egy rövidebb vendégfogadást képzeltünk el. Szép lassan megnyílott Sanyi, és beilleszkedett a családba, és mi is lassan családtagként kezeltük. Neki is lettek a famíliában kötelességei, feladatai, melyet egyre inkább el is végzett. Aztán munkát kerestünk neki, és egy ismerős kőfaragónál kapott is, nagyon jó fizetéssel. Megtanítottuk takarékoskodni, és a közös feladatok, és terhek viselésére, és a kötelezettségekre. Nem állítom, hogy a fél év alatt nem voltak viták, nézeteltérések, de azok mindig békésen megoldódtak. Sanyika tanult, – igaz velünk együtt. Megtanult spórolni, és öröm volt számára, hogy neki is van már pénze. Rendelkezésre bocsájtottuk az egyik biciklinket, és ettől kezdve már nem nekem kellett őt reggelente munkába vinnem. Hajnalonta elkészítettem a reggelit, – eleinte ugyan morogva, – majd később már szívesen tettem, – majd együtt megreggeliztünk, és ő elment dolgozni. Munkahelyén elégedettek voltak vele. Feleségemmel úgy „neveltük” tanítottuk, mint a saját gyermekeinket, és a 6 hónap együttlakás alkalmával óriási változás ment végbe benne, szépen „szocializálódott”, és a hitéletét illetően is sokat tanult. Többször volt konfliktusunk az italozás miatt, és elmondtuk neki, hogy ez nálunk nem kívánatos dolog. El kell mondanom, hogy mi is rengeteget tanultunk ez idő alatt. Kezdtem lassan úgy érezni, hogy gyermekeim mellett van egy idősebb fiam is. Aztán a fél év elteltével odajött, és hálás szívvel megköszönte az eddigi „befogadást”, majd elmondta, hogy szeretne most már „szerencsét próbálni” és a saját lábán megállni. Eljött az ideje az elköltözésnek, megöleltük egymást, és elbúcsúztunk. Az jutott eszembe, hogy az Isten által „rendelt időből” ennyi jutott a közös életre. Adtunk, és kaptunk, tanítottunk, és tanultunk. Többek között azt, hogy nem azért születtem, hogy minden éhezőt jól- lakassak, minden meztelent felruházzak, vagy minden hajléktalant befogadjak, hanem akkor, amikor Ő szól, – ahogy szólt akkor: „hajléktalan voltam, és befogadtatok..” – és én ezt személyesen hallom, akkor az számomra félreérthetetlen, s ha Ő szól, nem tanácskozom testtel, vérrel, sem az intellektusommal, – hanem igyekszem engedelmeskedni Őnéki. A Szent Szellem mindnyájunkat félreérthetetlenül vezet, és ha meghallom, illetve meg AKAROM hallani, meg is fogom. Sanyival azóta sem találkoztam, de letettem őt az ÚR kezébe, és tudom, hogy neki gondja volt, és lesz is rá. Hálás és meleg szívvel gondolok vissza erre az időre.

 

Molnár Miklós

A Feltámadt Krisztus Szolgálat